Az izzasztókunyhó belső megélései
Az augusztus végi Napszarvas egyik meghatározó és mély szertartása az izzasztókunyhó volt számomra, most erről írnék. Elsősorban nem is magáról a kunyhóról – bár a végén találsz erről néhány infót -, hanem a belső harcról, a halálról és a megszületésről.
Szeretem az elvonulásokat, mert azok egyfajta nagydózisú „gyógyszerként” hatnak rám – persze, nagyon nem mindegy, hogy az ember hova megy, és mit enged be, meg, el. Az egyensúly megvan, amit beleteszek, azzal arányosan kapok vissza.
Számomra a kunyhó is egy ilyen tömény adag, pláne, hogy most a Napszarvas (tudásőrzők nemzetközi találkozása rengeteg tanítással, szertartással) többi folyamatával, szertartásával egy csokrot alkotott az életem múlt hetében.
Az izzasztókunyhó vaksötétje, egyre növekvő forrósága, szűkössége nem éppen kellemes az ember egojának.
A négy elemmel dolgozunk:
– tűz hevítette „nagymamák” vagy „nagypapák” – a szertűzből érkező, izzó kövek,
– víz vagy gyógynövényes főzet, melyet a kunyhó vezetője az izzó kövekre locsol, hogy gőzként bejárja a kunyhót, körbeöleljen, megérintsen, és végleg kimozdítson a komfortzónából, és a saját izzadságunk és könnyeink, belső vizeink apró cseppjei, az elengedés kis patakjai
– föld – az egyetlen, ami segít, hogy kicsit könnyebb legyen, az egyetlen, ami kicsit hűsít, megtart, az egyetlen kapaszkodó önmagunkon kívül
– levegő, ami csak vízzel telítődve vesz körül, átitatva érzelmekkel, a tiszta racionalitás a kunyhón kívül marad.
Nincs mese. Vagy kiszállok, kimegyek, és nincs visszaút, vagy szembesülök saját félelmeimmel, és a korlátaimról alkotott hitrendszeremmel.
Azt hiszem, eddig számomra a mostani volt a legkeményebb kunyhó. Hamar elkezdtem félelmet érezni, hogy nem fogom kibírni a végéig, hogy rosszul leszek.
Friss, hűs levegőre vágytam, de minden forró volt és párás.
A kézfejeim begörcsöltek.
A félelmem és a feszültség bennem ettől tovább nőtt, de meghozta a megkönnyebbülést is. A belső feszültség mint egy kuktából a gőz sírásban kitört.
A gyerekek megélik ezt, „kihisztizik” a feszültséget, kiengedik könnyekben, hangban. Felnőtt korban inkább elnyomjuk. Eltemetjük. Becsomagoljuk valami racionális magyarázatba, vagy „beleolvasztjuk” egy kis csokiba, édességbe, és eldugjuk magunkban lelkünk, testük egy bugyrába.
A kunyhóban kijön. Itt nincs mibe csomagolni a diszkomfortot, ami egyre nagyobb lesz. Kimegyek, vagy benne maradok, szembenézek vele.
Szembenézek a félelmemmel a tehetetlenségtől, a testem reakcióitól, az ismeretlentől – hogy nem tudom, igazából hol a határ.
Mexikói tanító, „nagymama” vezette a kunyhót – a Temascal-t. Mint máskor, most is énekeltünk. Az éneklés ritmust ad a légzésnek, a dalok viszik a fókuszt, segítenek. De most a dalokat nem ismertem, nyelvét, szövegét nem értettem.
Sokan vagyunk bent, mégis magunkban. A testünkkel, az érzeleminkkel, az érzeteinkkel és a hitünkkel.
Az elme folyamatos zúgása, a napi mókuskerék zaja kikapcsol. A testérzetek és az érzelmek annyira intenzívek, hogy csak kevés gondolat képes megszületni. És amelyik megszületik, mind kiélesedik, tudatosul, nem iszkol el észrevétlenül.
Minden gondolatnak súlya lesz. Értem van vagy ellenem? És ez az egyetlen, amire hatásom van. Milyen gondolatokat táplálok, erősítek magamban.
A földanyához bújtam az arcommal. A Föld gyermekei vagyunk. A földanya mindig ott van. Csendben, észrevétlenül, szinte minden pillanatban a talpunk alatt. Megtart.
Ez az érzés most mindennél drágább volt nekem. A szeretet és a hála, hogy ott van nekem.
A biztos pont.
És én azon dolgoztam, a gondolataimmal, hogy bízzak a saját „Földemben” – a testemben. Hogy a félelemnél erősebb legyen a hit és a bizalom a testem bölcsességében.
A félelmeim átadom földanya transzformáló erejének. Bízom a testemben.
Bízom a testemben…
És segítettem a testemnek és a lelkemnek azzal, hogy kiengedtem a hangomon keresztül a feszültséget. Hol énekelve, hol kiabálva.. Utat adva azoknak az energiáknak, amik már nem támogatnak.
És egyszercsak a vége felé jártunk.
A kunyhó ajtaja kinyílt, és már csak ki kellett várni, hogy lassan, óvatosan, nagyon odafigyelve a testemre, kimásszak a fénybe…
A kunyhó az anyaméhet szimbolizálja. Minden folyamat vége egy megszületés azok nélkül a fájdalmak, könnyek, terhek, félelmek nélkül, amiket kisírunk, kiizzadunk, kiénekeljük és kikiabáljuk a kunyhóban.
És boldogan élünk, amíg meg nem halunk?
Dehogy. Innentől jön az a rész, ami minden önismereti, oldó, spirituális gyógyító folyamat után eljön. A gyakorlat… A régi rutinok tudatos elengedése. Új reakciók, új válaszok, új döntések, amikhez én kellek.
A kunyhó – lévén elég intenzív folyamat – észrevehetőbben könnyíti ki ennek a „másnak” a „megszületését”, de nekem kell „megszülnöm” a napom minden, vagyis minél több döntésében.
A kis sérüléseim és traumáim hagymahéj-szerű rétegeiből most leoldódott pár. A felszínre került réteg még nincs megkeményedve, puha, talán kicsit sebezhetőbb, talán kicsit érzékenyebb, és sokkal nyitottabb.
A hétköznapok lassúbbak, a belső csendbe csak részben jut be a hétköznapi nyüzsgés zaja.
És pont így jó.
A kunyhó egy lökés, ugrás, és a napi szintű fenntartás, gondozás, fejlődés rajtam áll. A technikáimon, a tudatosságomon, a figyelmemen.
Az izzasztókunyhó története régre nyúlik vissza. A mexikói nagymama mesélte, hogy szülőföldjén van 600 éves, működő izzasztókunyhó, de találtak 1000 éves kunyhót is.
Hagyománya megtalálható Észak-Ázsiában, Észak-Európában és Észak-Amerikában, valószínűleg Magyarországon is megtalálható volt a kereszténység előtti időkben. A Magyarországon ma alkalmazott kunyhó szertartások a síksági indiánok hagyományából erednek.
A kunyhó egyik legerősebb tisztító szertartás mind testi, mind lelki szinten.
Maga a kunyhó az anyaméhet jelképezi, női minőséget. A kunyhó ajtajával szemközti, férfi minőséget képviselő szertűzben izzanak fel a vulkanikus kövek, melyek a világ bölcsességét rejtik magukban. A kunyhó és a szertűz között helyezkedik el az oltár. Az oltárt „köldökzsinór” köti össze a kunyhó bejáratával.
Egy izzasztókunyhó folyamat legtöbbször 4 körös, négyszer nyílik ki az ajtó, négy részben kerülnek be a kövek a kunyhóba. A négy szakasz a négy irányt, a négy évszakot jelképezi. Mindegyik szakasznak, körnek más a minősége, jelentése és a megélése is.
A kunyhó lehet női, férfi és vegyes is. A szertartásvezetők meghatározzák a pontos ruházatot, ami legtöbbször természetes anyagból készült hosszú szoknya és vállakat takaró felső nők esetében, míg férfiaknál nadrág.
A kunyhózás előtt, a kunyhó napján érdemes böjtöt tartani, mint vállalást, felajánlást a vágyott gyógyulásért, de semmiképpen sem javasolt a bőséges étkezés. Fontos, hogy a résztvevők ne álljanak tudatmódosító szerek hatása alatt. Vannak olyan állapotok, amikor a kunyhózás ellenjavallt, ilyen pl. a várandósság, szív- és érrendszeri problémák, pszichiátriai problémák, stb.
Ha szeretnéd kipróbálni az izzasztókunyhót, érdemes alaposan tájékozódni. Mély és erős szertartásról van szó, mindenképpen olyan szertartásvezetőt válassz, aki tapasztalt és mély tudással rendelkezik.
További, részletesebb leírást itt olvashatsz: https://izzasztokunyho.hu/
Az én első kunyhó élményem és a fenti írás forrása: https://karabaksa.hu/izzasztokunyho/
