„Merj szembenézni a félelmeddel! Tedd a barátoddá. Csodálatos kincseket őriz.”
Mindig is féltem a víztől – hogy belefulladok.
Tavaly nyáron egy elvonulás szervezése során úgy alakult, hogy kipróbáltam az aqua relax – vízben lebegtetés módszert.
Órási pánikkal indultam neki, szorítottam a terapeuta kezét, hogy biztosan ne engedjen el, hiszen elsüllyedek. Nem hittem el, hogy a víz megtart. A testem megfeszült, tele voltam félelemmel. Majd teltek a percek… Kezdtem ellazulni, a meleg, áramló víz dolgozott. Valami megváltozott. Elkezdtem bízni… Kicsit, félve, de valami elindult. Megnyíltam a víznek.
Nem sokkal utána egy tóban fürödtünk a családommal. Besétáltam a vízbe, olyan hosszan, hogy a nyakamig érjen. Egészen a vízhez hajtottam a fejem, szinte a víz „szemével” néztem körbe… Életemben először megéreztem, ahogy a vízhez kapcsolódom… és akkor elkezdtem sírni… Csendesen, valahonnan egészen mélyről olyan fájdalom és hiányérzet szakadt fel, hogy négy évtizeden át kirekesztettem az életemből, ellenség volt, veszélyforrás, amióta az eszemet tudom… Gyászoltam… Elgyászoltam azt az időt, amit úgy éltem le, hogy nem volt igazán kapcsolatom a vízzel, megtagadtam magamtól, mert féltem. És miért féltem? Ki tudja… Valahol ott lehet a forrás, mélyen eltemetve. De most megérintettem ezt a forrást…
Valami oldódott, egy vastag réteg, a védőfal egy része leomlott, és elhatároztam, hogy megtanulok úszni, úgy igazán. Tudni akartam, érezni, milyen biztonságban lenni vízben, kapaszkodó nélkül, talaj érintése nélkül. Érezni akarom, és tudni, hogy nem vagyok tehetetlen. Hogy nem halok bele. A vizet nem lehet kontrollálni, megvannak a törvényei, és én meg akartam tanulni alkalmazkodni ezekhez a törvényekhez, és a vízzel együtt lenni. 
Tavasszal kerestem olyan úszótanfolyamot, ahol van egyéni foglalkozás, és víziszonyosokkal is dolgoznak. A hitrendszeri alapbeállításom szerint ha az arcom vízbe kerül, megfulladok. Kőkemény munka volt rögtön az első órán víz alá dugni a fejem, és víz alá fújni a levegőt, majd csak úgy víz alatt tartani a fejem visszafojtott lélegzettel. Az eszem értette, de…
Ha arcom közelébe víz került, bekapcsolt a légszomj – görcsös levegőkapkodás, sem kifújni nem tudom a levegőt, sem belélegezni. Az eszem tudta, hogy minden rendben, de belül a félelem szálai rángattak, egészen más működést hoztak létre a testemben.
Türelem, szeretet, elfogadás, tudatosság, figyelem. Évek tapasztalata, hogy mi hoz helyre, vissza a középpontomba. Gyakorlás. Figyelem. Türelem….
És egyre jobban ment. Megszoktam a vizet az arcomnál, megtanultam együtt dolgozni a félelemmel, hallgatni rá, hatni rá. Megszoktam, ha víz megy az orromba vagy a számba. De minden egyes lépés, minden elindulás, minden hossz kint volt a komfortzónán. Belső küzdelem, vita az egoval, figyelem, jelenlét. Hogy mi köze ennek az egésznek az egóhoz?
Ego – olyan sokféleképpen használjuk ezt a szót. A nagy arcra, az önzésre, én-központúságra, önvédelmező mechanizmusra, a hétköznapi élettel, a fizikai világgal összekötő rendszerre… Itt én most arról írok, hogy én hogy használom, és mit értek alatta.
Az ego alatt én azt a részemet értem, amely a külső ingereket fogadja, minősíti, osztályozza és hozzáigazítja a reakcióm úgy, hogy minél inkább biztonságban tartson. Honnan tudja, hogy mi biztonságos? Hát az eddigi tapasztalatokból. Ha nincs tapasztalat? Az ismeretlen nem biztonságos, válasszuk csak az ismerőset, azzal már találkoztunk.
Minden egyes helyzet egy döntést hoz, ha észrevesszük, ha nem. Mennyi cukor megy a kávéba, teába, hogy tuti finom legyen? Hányszor választok új, ismeretlen útvonalat? Hányszor kérdezem meg a másikat, hogy hogy van, mert úgy szokás? Hányszor nassolok, ha stresszhatás ér, vagy szeretetre van szükségem?
Az ego a „biztonságos”-ban tart. A régi sz@r is „biztonságosabb”, mint egy új valami, ami bárhogy elsülhet. A régi sz@rra van minta, tudni, mi fog történni, mire lehet számítani, az újra nincs. Ez a komfortzóna. Az ego a komfortzóna őre. 
Tulajdonképpen így működik az is, amikor valaki csak a saját igazát látja, „egoból működik” mert az a biztonságos. Elfogadni, hogy tévedek? Nincs igazam? Nem igazán komfortos érzés… Mert akkor miben tévedhetek még? Miben lehetek biztos egyáltalán? Pláne ha olyan hitrendszerekről beszélünk, amik évtizedekig szolgáltak, és most összedőlhetnek… 
Viszont ha a komfortzónában maradunk, ugyanazokat a köröket futjuk, újra és újra. A változás, a fejlődés mindig a komfortzónán kívül van, és ahhoz bizony az egon túl kell lépni. Az ego önszabotázsával a tudatosság és jelen pillanat belső csendje tudja felvenni a harcot. Ha tudatosítjuk a fejünkben zakatoló monológokat, nem azonosulva velük megfigyeljük, honnan erednek, kihez tartoznak, igazak-e. Jó kis meló, de megéri. 
Megfigyelni, meghallgatni, mit mond, elfogadással, szeretettel, megköszönni, és más utat választani. 
Úszás tanulás közben nálam minden egyes hossz úgy indult, hogy megéreztem azt a pillanatot, amikor az ego, a félelem elhalkul, egy pillanatra, a teljes jelenlét és a belső csend pillanatában indultam. A testem már tudta a dolgát, és én az elme csendjében bíztam a testemben.
Amíg vártam, figyeltem és megtanultam, milyen fizikai érzete van az önszabotázsnak. Amikor győzködöm magam, hogy nem kell ez nekem, nehéz, félelmetes, melós, fárasztó, hajam is vizes, tök fölösleges az egész, és különben sem fog menni… Nagyon nagyon hasznos, megfizethetetlen tapasztalás volt. Mert ezzel a belső monológgal szemben az úszás azonnali, 100%-os bizonyítékot ad, hogy nem igaz. Mert megy, igenis megy. Nem süllyedek el, nem fulladok meg.
Hányszor, de hányszor vagyunk ilyen helyzetben, hogy győzködjük magunkat, hogy úgysem fog menni, és ha mégis belevágunk valami szokatlanba, újba, félelmetesbe, a bizonytalanság, amíg nincs biztos siker, pozitív visszajelzés, felemészt. És hányszor van, hogy nincs pozitív visszajelzés egyáltalán? Hányszor fordulunk vissza? Te mindig felismered az önszabotázst?
Én már tudom, hogy a testemben az önszabotázs milyen érzés, és ez elképesztően nagy segítség a hétköznapokban minden egyes komfortzóna átlépésnél. Megkülönböztetni a szívből jövő, zsigeri NEM-et a akadályozó hitrendszerektől, félelemtől, önszabotázstól.
Az úszás tanulásom egy csodálatos folyamat, mert az, hogy valami téves hitrendszer, hogy működik az, amiben nem hiszek, azonnal, kézzel foghatóan kiderül. Kétségek nélkül. Nem kell kivárni, de még nagyon figyelni sem, hogy észrevegyem. A valóság, az igazság arcon csap. Ami eddig akadályozott, az a saját fejem, mert nem hittem el, hogy képes vagyok rá.
És már nem volt visszaút, ami egyszer sikerült, már tudtam, hogy meg tudom csinálni, bennem van, már csak el kell hinnem…
A hatodik alkalom valami egészen vad felismerést hozott… Imádok a víz alatt lenni. Ha lenne mód, hogy megtanuljak fél órán át visszatartani a levegőt, csak hogy a víz alatt lehessek, én nekiállnék. 
De a feladat a mozdulatok és a légzés összehangolása volt. Ki a vízből, be a vízbe. Maga a folyamat, mintha újra vezetni tanulnék… Kézre figyel, lábra figyel, fejre figyel, csak itt a légzés azért bekavar. Eleinte minden egyes új elem zavart okozott az amúgyis zsenge, fejlődésben lévő, érzékeny „rendszeremben”. Egy új mozdulat, amit bele kell építeni, és a teljes mozdulatsor kicsit szétcsúszik, újrakalibrálok, újra próbálkozom. És éppen ettől tökéletes meditáció is – a jelenben tart…
Figyelem a testem mozdulatait, az izmaim, a vállam, a szervezetem jelzését, hogy mennyi levegő van még, az úszómedence mintáját, a vizet. Nem gondolkodom, nem rutinból mozgok, minden mozdulat tudatos, másfajta fókuszból indul, nem az agyalásból…
Aztán ki kellett hagynom 3 hetet – hosszú időnek bizonyult… A következő óra előtt elmentem gyakorolni a helyi uszodába. Nagyon hamar bekapcsolt a légszomj, hamar kifulladtam, nem a fizikai fáradtság, hanem a stressz miatt. A félelem alattomosan visszakúszott. Hiába ismertem a víz érzését az orromban, tudtam, hogy ezek a mozdulatok 3 hete még mentek, semmi okom nincs arra, hogy ne sikerüljön, és mégsem ment. A mozdulatok, a ritmus szétesett, és az ismeretlen eredetű félelem újra és újra bekapcsolta a légszomjat. A fejem már tudta, hogy megy ez, de belül valami még emlékezett arra az időre, amikor elég volt, hogy egyszer nem ment…
És újra sírtam… Ott álltam a medence sarkában, és csorogtak a könnyeim az úszószemüvegbe. Jó úszószemüvegem van… Nem engedi be a vizet, és az összes könnyem összegyűjti… Itt most mélyebb munka kellett…
Amikor olyan érzelmek uralkodnak el rajtam, amik nem nevezhetőek éppen kellemesnek, sokszor fordulok a belső gyermekemhez. Számomra ez az a részem, amely ösztönökből működik, de ő a félelmeim, fájdalmaim, gyermekkori emléklenyomataim és sérüléseim hordozója is. Ha nem vagyok jól érzelmileg, ő szenved bennem, és az ő sebzettségéből reagálok ilyenkor, ha nem vagyok tudatos. 
És ő hozzá fordulok, ha szeretnék kikerülni az érzelmi gödörből. 
Ha a belső gyermekkel vagyunk, a nyomasztó érzéseket külön választjuk magunktól, már nem azonosulunk velük. Ők a belső gyermekkel maradnak, így képesek vagyunk a folyamatban visszakerülni a felnőtt énbe. Ebben a kiegyensúlyozott állapotban már tudunk a belső gyermekkel együttműködve megoldást találni a nyomasztó érzelmekkel járó helyzetre. A kapcsolódás persze nem mindig könnyű. Ha a belső gyermekünk sokáig figyelmen kívül volt hagyva, akkor idő kell, hogy újra bízzon bennünk. 
Napi szinten saját bőrömön tapasztalom, mennyire fontos a belső gyermek munka, hogy tudjunk hozzá kapcsolódni, meghallgassuk, megértsük őt, és ő is bízzon bennünk. És bizony sokszor dolgozunk a vendégeim belső gyermekével, mert ha a belső gyermekünk jól van, akkor mi is jól vagyunk.
De mint minden belső meló, ez is nagyon megéri.
Tehetetlenség, félelem, szomorúság, düh…. Gondolatban sokáig öleltem az ázott hajú, remegő belső gyermekem, és csak sírtam. Hagytam, hogy az érzelmek, a víz elem dolgozzon, hasson rám, folyjon át rajtam… A víz dolgozott és én engedtem… Valami oldódott, valami gyógyult…
Következő alkalom már könnyebb volt. Kitartó belső munkával 12 hét úszótanfolyam alatt eljutottam oda, hogy víziszony ellenére megtanultam a szabályszerű mellúszást és a gyorsúszást, már csak gyakorolni kell.
Itt tartok most… Szeretek siklani benntartott levegővel… A víz érzete… A mozdulat végtelen szabadsága… Mintha repülnék…. Istenem, hányszor álmodtam, hogy repülök….
A személyiségemben nagy arányt képvisel a levegő elem. Imádom a szelet, a hegyek tetejét, ahonnan minden látszik, a teret, a változást, a repülést. Nagy szélben szeretek felmenni a Hármashatárhegyre, a kilátóba, hogy a csontjaimban is érezzem a szél erejét, amikor a levegő szinte kézzel foghatóvá válik.
Úszás közben persze, a félelem be-be kapcsol néha, főleg, ha több hét marad ki két úszás között, de a komfortérzés is nő, és minden alkalommal egyre gyorsabban billen át a mérleg komfort felé…
És mit hoz a víz elemmel való intenzív munka?
A vízzel való munka az érzelmekkel dolgozik, mélyre megy, mélyen gyökerező félelmeket mozgat meg, átmos, kiold. Az érzelmi életünk hol túlcsordul, hol kiürül, és a hullámzás mértéke mindenkinél más, és ez nem véletlen… A megéléseink, a minket körülvevő emberek és a mi saját viselkedésünk, nehézségeink, félelmeink, tevékenységeink, életünk minden eleme egy 4 összetevős rendszer valamelyikéhez tartozik. Ha érted a rendszert, érted az okokat, felismered a mintákat, könnyebben megtalálod a megoldásokat.
A 4 összetevő a 4 őselem – a föld, víz, tűz, levegő.
A négy őselem közül a víz a legérzékenyebb: ő viszi magával a megérzéseket, a könnyeket, a sértődéseket, az álmokat, a belső világunk legmélyebb rétegeit… A víz elemmel való viszonyunk segít megérteni, miért reagálunk érzelmileg túlfűtötten vagy zártan. milyen érzéseket nyomunk el, miért nehéz határokat tartani, vagy kapcsolódni másokhoz.
A víz őselemhez kapcsolódik az empátia, a gondoskodás, az intuíció, az érzelmi hullámzás, az elfojtás, a sebezhetőség, a testi szinten megjelenő „vizes” tünetek: ödéma, vízvisszatartás, inkontinencia, stb.
Ha tisztában vagy azzal, melyik elemmel hányadán állsz, az nagyban megkönnyíti azt, hogy a hozzájuk kapcsolódó életterületet, kapcsolatokat, mintákat rendbe tedd, hogy életed minél harmonikusabbá váljon.
Szóval mit is adott nekem ez a folyamat?
- A vízzel való tudatos kapcsolat (úszás, vízparton levés, vízterápia) sokat segíthet az egyensúly visszaállításában.
- Még könnyebben kapcsolódom az érzéseimhez, még jobban tudom kezelni a saját és a gyermekeim érzelmi hullámait.
- Tovább nőtt a bizalmam a testemben, hogy meg tudja csinálni.
- Tovább mélyült a belső gyermekemmel való kapcsolatom. Megerősítettem, hogy vigyázok rá és biztonságban van.
- Képes vagyok felismerni az önszabotázst bármilyen helyzetben. Már nem tud elrejtőzni.
- És talán a legfontosabb, az a hit, hogy képes vagyok olyan dologra, amire sok évig azt hittem, hogy nem. A hit, hogy bármire képes vagyok, ha beleteszem az időt és az energiát, ha kitartok.
- Képes vagyok nem legyőzni, hanem feldolgozni, megérteni, vagy inkább elfogadni és elengedni a félelmem.
- És a nyaralás során egy varázslatos élmény jutalma…
Gyermekkoromból élénken él egy emlék… ahogy egy kis hajó oldalán lévő létrába rémülten kapaszkodom több méteres mélység felett. Pár nappal azután, hogy először tudtam „úszni” 2-3 métert. Iszonyatosan sírtam. Próbáltak rávenni, hogy engedjem el a létrát és ússzak… úgy éreztem, az életemért küzdök…
Végül visszamásztam. Soha többé nem próbáltam újra. Mostanáig…
Elmentünk hajózni a görög tengeren. Egy szépséges helyen megàlltunk, a hajó lehorgonyzott. Majdnem mindenki úszott. Én a családom fotóztam, mert nekem ennyi is elég. Majd úszom a strandon… Aztán jött egy gondolat. Mikor ha nem most? Megpróbálom…
Felvettem a maszkot és a pipát, fogtam az úszódeszkám, és elindultam a létra felé. Mindenem remegett… alig bírtam lemászni. Ahogy vízbe értem, megkapaszkodtam a férjemben, alig bírt a felszínen maradni.
Majd kezdtem megnyugodni, megkapaszkodtam a deszkámban, és vízbe tettem az arcom. Mély levegő be… és ki… Még egy mély levegő… és még néhány… egyre nyugodtabb lettem… Élveztem a lebegést… Egy idő után gondoltam egyet, és visszamerészkedtem a vízbe deszka nélkül.
Már nem remegett a lábam. A létra már nem töltött el rémülettel. A víz megtartott….
Csodálatos élmény volt… a mozdulat végtelen szabadsága… Áttetsző kékséges vízben lebegtem, körülöttem csodaszép halak úsztak 
Mintha egy átok tört volna meg. A rémületből mélységes szeretet lett. 
Merj szembenézni a félelmeddel! Tedd a barátoddá. Csodálatos kincseket őriz 
Az ingyenes Tükrök Önmagamhoz munkafüzet segíthet Neked is, hogy betekints az őselemekkel való kapcsolatodba.
